1945-ben, a világ egyik vezető nemzetközi pszichiátere, a brit dandártábornok John Rawlings Rees, a hadseregre a pszichiátria tökéletes kutatási laborjaként tekintett, és a következőket mondta:

„A szárazföldi erők és a többi haderőnem különleges kísérleti csoportok, mivel zárt közösségeket alkotnak, és lehetséges olyan kísérletek elvégzése is, amelyek a civilek körében nagyon nehezek lennének.”1

Alattomos taktika volt – különösképp, mivel a segítség köntösében mutatta be. Végtére is, a katonák mindig „lebilincselt közönség” voltak, akiknek engedelmeskedniük kell az utasításoknak. És szerte a világon, a pszichiáterek megragadták az alkalmat, hogy kipróbáljanak néhány nagyon kockázatos kezelést. Néhány katonának elektrosokkot adtak, másokat mély kómába juttattak, továbbiakon pedig erős, tudatmódosító szereket teszteltek.

Bekapcsolódtak a katonai toborzásba, a személyzet kiválasztásába, képzésébe és fegyelmezésébe.

Az 50-es évektől a 70-es évekig pszichiáterek Nagy-Britanniában, az USA-ban és a Szovjetunióban új tesztkezelések arzenáljának kísérleti terepeként használták a hadsereget, például az LSD kipróbálására. Az amerikai hadsereg becslései szerint legalább 1500 katonának adtak LSD-t az ebben az időszakban folytatott elmekontroll-kísérletek részeként. Kevés katonai kísérleti alanyt tájékoztattak a tesztek lehetséges egészségügyi következményeiről, ha egyáltalán tájékoztatták őket.

Még napjainkban is, a katonáknak folyamatosan adnak olyan pszichiátriai szereket, amelyek használatát soha nem tanulmányozta vagy engedélyezte egyetlen gyógyszerügyi hatóság sem. Ezeknek a gyógyszereknek a nagy többségét sosem tesztelték a szerek együttes hatására vonatkozóan.

És csakúgy, mint J. R. Rees napjaiban, a hadsereg ma is egy nagy pszichiátriai kísérleti terep. A katona számára, aki becsületesen és kötelességtudatból szolgál, mindez egyetlen szóval írható le: árulás.