A harctéri stressz hatásairól már az ókorban is készültek feljegyzések.

A modernebb hadviselésben „gránátnyomás”, „harci kimerültség” és „harctéri idegsokk” néven ismerték. Bárminek hívták is, a hadseregek évszázadokon át elismerték, hogy a katona számára néha túl sok lehet elviselni a háború borzalmait.

A ma aktív szolgálatban lévő katonákat is megviseli a hosszú munkaidő, a fárasztó küldetések és az, hogy sokáig távol vannak a szeretteitől. És amikor mentális vagy érzelmi problémák sújtják őket, azok valóságosak. De bárhova fordulnak is ma a katonák segítségért a seregben, gyakran egyenesen egy pszichiáterhez küldik őket. És ez rendszerint azt eredményezi, hogy egy pszichiátriai címkét aggatnak rájuk – egy olyan „diagnózis” eredményeként, amelyet nem lehet semmilyen vérvizsgálattal, röntgennel vagy az agyról végzett képalkotó vizsgálattal igazolni.

Mivel nem létezik semmiféle olyan teszt, amely bármilyen fizikai eltérést be tudna azonosítani, a pszichiáterek nem tudják, mit kezeljenek, ezért a pszichiátriai kezelés nem más, mint tudományosan igen kevéssé megalapozott találgatás. De ez nem állítja meg a pszichiátereket abban, hogy egyenruhás emberek százezreit elmebetegként bélyegezzenek meg és gyógyszerezzenek be erőteljes pszichotrop drogkoktélokkal.

A helyzet annyira elvadult, hogy a Pentagon ma 2 milliárd dollárt költ csak a mentális egészségügyre. A Veteránügyi Minisztérium mentális egészségügyi költségvetése pedig a 2007-es mintegy 3 milliárd dollárról 2014-re a becslések szerint elérte a 7 milliárd dollárt.

Ez rengeteg pénz ahhoz, hogy olyan szakmára költsék, amely még bizonyítékot sem képes találni egy mikroszkóp alatt az „elme zavaraira”.

A pszichiátria teljes tudománytalanságára jó példa a „poszttraumás stressz szindróma” vagy PTSD pszichiátriai diagnózisa. A pszichiáterek úgy álltak elő a diagnózissal, hogy fogták azokat a felkavaró, bár egyáltalán nem váratlan reakciókat, amely valakinek egy kellemetlen vagy megterhelő tapasztalata után volt, és bizonyíték nélkül kijelentették, hogy ez „orvosi rendellenesség”. És már meg is voltak vele. 1980-ban egy pszichiáterekből álló bizottság megszavazta, hogy ez belekerüljön aDiagnosztikai és statisztikai kézikönyvbe. Ez a könyv mára egy 943 oldalas kötet, amely az Amerikai Pszichiátriai Társaság „számlázási bibliájaként” is ismert. Mivel a PTSD kezelését így már kiszámlázhatták a magán- és az állami biztosítóknak, az ezt követő években a pszichiáterek milliókat kerestek – pedig halvány elképzelésük sincs, hogy mi okozza, és hogy hogyan kezeljék.

Persze ha az ember nem ismeri valaminek az okát vagy a gyógymódját, akkor a kezelés nagyon elhúzódhat és nagyon drága lehet. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy egyre több veteránt diagnosztizálnak ezzel a fantombetegséggel, akkor eljutunk a jelenlegi helyzethez, vagyis hogy a PTSD-ipar egyre növekvő mennyiségű állami erőforrásokat emészt fel. Csupán 2005-ben, a Veteránügyi Adminisztráció teljes mentális egészségügyi költségvetésének 13%-át, vagyis 274 millió dollárt költöttek a PTSD kezelésére, amelynek java része a pszichiátriai gyógyszeripar feneketlen pénzesládájába került.

A PTSD-vel diagnosztizált veteránok mintegy 80%-a kap pszichotrop drogokat, ezekből 89% antidepresszáns. 34%-ukat antipszichotikumokkal kezelik, vagyis olyan erőteljes drogokkal, amelyeket csak a legkomolyabb zavarokra szántak. 2001 óta több mint 150 kötelező gyógyszerszabályozó figyelmeztetést és tanulmányt adtak ki világszerte az olyan veszélyes – sőt gyakran halálos hatású – pszichotrop drogokról, mint amilyenek ezek.

Ám a pszichiáterek nemcsak milliókat zsebelnek be a „PTSD” diagnózisából és kezeléséből, hanem gyógyszerkísérleteket is folytatnak, hogy megkíséreljék vegyi úton elfojtani a háborúra adott nemkívánatos reakciókat. Ez is temérdek pénzt jelent – az Egyesült Államokban csupán az egyik fegyvernem közel 300 millió dollárt költött a PTSD-kutatásokra 2006 óta.

A PTSD gyors térhódításának egyik oka abban keresendő, hogy a diagnosztizálást egyre hanyagabbul végzik. Mióta a PTSD-t belevették a mentális elmezavarok pszichiátriai könyvébe, annak kritériumai, amely alapján megállapítják, hogy valaki PTSD-től szenved-e, homályosabbak, tágabbak és jóval általánosabbak lettek.

Ma a PTSD-t már nem csak aktív és leszerelt katonáknál diagnosztizálják háborús trauma miatt, hanem mindenki számára felhasználható lett – katonáknál és civileknél egyaránt – akire hátrányos hatással van egy megterhelő esemény. Az eredmény: olyan emberek tízmillióit, akik teljesen normálisan reagálnak egy katasztrófára, most elmezavarral diagnosztizálják.