Alan I. Leshner pszichiáter, az Országos Drogvisszaélési Intézet (NIDA) korábbi vezetője kijelentette: „Hiszem, hogy ma... magukat [orvosokat] börtönbe kellene zárni, amennyiben megtagadják azt, hogy SSRI-ket [az új típusú antidepresszánsok] írjanak fel depresszióra. Hiszem azt is, hogy 5 év múlva magukat börtönbe kell majd zárni, ha a crackfüggőknek nem írják fel azokat a gyógyszereket, amelyeken jelenleg dolgozunk.”

A mentális egészségügy reformján végzett sokéves munkám során több száz orvossal és több ezer beteggel beszéltem, és segítettem feltárni az emberi jogok számtalan megsértését a pszichiátria területén. Ám egészen a közelmúltig soha nem jutott eszembe, hogy az orvosok jogai is fenyegetve lehetnek. Vajon miért kellene börtönbe zárni egy orvost azért, mert megtagadja, hogy depresszióra antidepresszánst írjon fel?

Az alapellátásban részt vevő orvosok közül sokan megerősítették már azt, hogy számos olyan testi probléma létezik, amely képes érzelmi és viselkedési problémákat okozni. Megerősítették továbbá, hogy létfontosságú elsőként ezeket ellenőrizni. Ebből az következik, hogy amikor az emocionális tünetek elfojtására antidepresszánst alkalmazunk – anélkül, hogy először megkeresnénk és helyrehoznánk egy esetlegesen a háttérben meghúzódó testi betegséget –, előfordulhat az, hogy ezzel egyszerűen csupán egy átmeneti kémiai megoldást adunk a páciensnek, miközben megmarad a betegsége, amely még tovább is rosszabbodhat.

Mi lenne, ha az általános orvos, belgyógyász vagy háziorvos helyesen diagnosztizálna és meggyógyítana egy ilyen testi betegséget, és a depresszió véget érne tudatmódosító szerek nélkül? Vádolhatnák-e ezt az orvost azzal, hogy etikátlan volt? Emelhetnének-e ezután akár vádat is ellene, és bebörtönözhetnék-e „bűnös orvosi mulasztásért”, mivel nem írt fel antidepresszánst?

Azt mondja, ez őrültség? Hogy ilyen nincs? Nos, talán. De úgy tűnik, eljött az az idő, amikor egy kiváló orvost etikátlansággal vádolhatnak, miközben pedig az orvoslás, amelyet gyakorol, etikus orvoslás. Manapság egy általános orvost, szakorvost vagy másokat kritika érhet, mert tradicionális, működőképes, diagnosztizáló orvoslást folytatnak, sőt emiatt megfélemlíthetik és „lázadóként”, „szakadárként” könyvelhetik el őket.

Ezeket az információkat azokra az orvosokra való tekintettel gyűjtöttük össze, akik szeretnének nem pszichiátriai orvoslást folytatni, akiket az a magasrendű cél vezérel, hogy a legjobb hippokratészi hagyományoknak megfelelően segítsenek az embereken, és akik azt akarják, hogy nyugodtan folytathassák gyógyító munkájukat, legjobb tudásuk szerint. Olyan orvosoknak szólnak, akiket foglalkoztat az a tény, hogy több millió gyermek szed vényköteles, függőséget okozó, speedhez hasonló serkentőszereket egy állítólagos mentális zavarra, a figyelemhiányos hiperaktív zavarra (ADHD).

Az általános orvoslás területét napjainkban mindinkább a mentális egészségügy gondolkodásmódja hatja át. Ez nagyban annak a „sikernek” köszönhető, amelyet a pszichiátria diagnosztikai rendszere, a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM-IV) ért el. Ezt a rendszert, valamint a Betegségek nemzetközi osztályozása (BNO-10) Mentális zavarok című fejezetét – mint a mentális zavarok létfontosságú útmutatóját – erősen reklámozzák a nem pszichiáter orvosok körében.

Ámde van itt még valami. A pszichiátria diagnosztikai rendszere nem az általános orvoslás és más orvosi szakágak hagyományai és ismeretei iránti szakmai tisztelet szellemében jelent meg. A pszichiátria sohasem fogalmazott meg efféle bemutatkozó levelet: „Tiszteletben tartjuk az ön pácienseivel kialakított kapcsolatának sérthetetlenségét és elsőbbrendűségét. Tisztelettel elismerjük azt is, hogy ön maximálisan a javukat akarja. Íme, itt van a mi diagnosztikai rendszerünk, kérjük, tekintse át, és bizonyosodjék meg előbb saját maga arról, hogy jó úton járunk-e. Ez egy érvényes tudomány. Visszajelzését, építő jellegű bírálatát nagyra értékelnénk. Ha bármiben segítségre van szüksége, forduljon hozzánk. Maradunk őszinte híve az egészség jobbításáért folytatott küzdelemben.”

Ehelyett valójában így jelent meg: „Itt egy súlyos mentális problémákkal küzdő kisgyerek. Szakértői diagnózisunk már elkészült, ebből kifolyólag önnek nincs más dolga, mint a szer felírásával kapcsolatos pontos utasításainkat követni, és késznek lenni arra, hogy szakértő felügyeletünknek magát alávesse.” Más olvasatban ez azt jelenti: „Úgy tűnik, az ön páciensei önben jobban megbíznak, mint mibennünk, ezért hát itt közöljük, hogy a mentális betegségeiket, melyekben kétségbevonhatatlanul szenvednek, miként kell diagnosztizálnia.”

Ez az a lappangó, fenyegető kényszerítés, amely múlhatatlan sajátja a pszichiátriának, amióta 200 évvel ezelőtt először vállalt az emberek fölött gyámkodó szerepet az elmegyógyintézetekben. Sokféleképpen megnyilvánul ez: a pszichiátria, akármibe avatkozzon is bele, rendkívüli módon lerombolhatja az ember önbizalmát, büszkeségét, becsületét, szorgalmát, kezdeményezőkészségét, tisztességét, lelki békéjét, jó közérzetét és épelméjűségét. Küzdenünk kell azért, hogy e jellemvonásokat minden páciens számára megőrizzük. És minden orvos számára is.

Tisztelettel:

Jan Eastgate

a Citizens Commission on
Human Rights International elnöke