Milyen a vallás helyzete napjainkban?

Egy amerikai városban az idősebb lakosoknak azt mondták, hogy nem énekelhetnek vallási énekeket, és nem imádkozhatnak étkezéskor a közösségi központban, mert az középület. Csak egy nagyszabású per után ismerték el végül a jogaikat.

Egy gyereknek azt mondták, hogy nem adhat olyan ceruzákat iskolatársainak, amelyre a „Jézus” szó van nyomtatva. Sírva kérdezte édesanyjától: „Miért utálja az iskola Jézust?” 2004-ben Mr. Kelly Shackelford, a Liberty Jogi Intézet jogtanácsosa az USA Kongresszusának vallásos kifejezésekkel kapcsolatos meghallgatásán kijelentette: „Ezek a fiatalok megkapják az üzenetet. A vallásukkal ugyanúgy bánnak, mint a káromkodással. Ezeknek a gyermekeknek azt tanítják már igen fiatalon, hogy »tartsd meg magadnak a vallásodat«, »ez illetlen«, »ez rossz«.”

2004 márciusában a Francia Parlament törvényt hozott arról, hogy az állami iskolákban a gyerekek nem viselhetnek vallási szimbólumokat, mint például a sok muszlim lány által viselt fejkendőt vagy fátyolt, nem viselhetnek túl nagy keresztet és kipát (zsidó fejfedőt) sem.

A vallás elleni támadások nyilvánvalóan ma is jelen vannak, és ugyanakkor egyidősek a vallással. Mindazonáltal a papság körében dúló szexuális perverzióról szóló beszámolók, amelyek manapság a világ szinte minden országában bemocskolják a címlapokat, és a sok millió dolláros perek, amelyeket az ügybe keveredett egyházak ellen indítottak és megnyertek, teljesen újak. Ezek az egyházak kényszerhelyzetbe kerültek, ami hatalmas károkat okoz mind szellemi, mind anyagi erejükben. Bizonyos esetekben ez magát a túlélésüket fenyegeti.

Noha az ilyesfajta támadás új, eredete visszanyúlik az 1800-as évek végére. Ekkor történt, hogy pszichiáterek először próbálták a vallást az ő „lélektelen tudományukkal” helyettesíteni. 1940-ben a pszichiátria nyíltan kihirdette terveit, amikor a brit pszichiáter, John Rawlings Rees, a Mentális Egészségügyi Világszövetség (WFMH) társalapítója ezeket a sorokat intézte az Országos Mentálhigiénés Tanácshoz: „Az előző világháború óta sok mindent elértünk abban, hogy beszivárogjunk az egész országban a különböző társadalmi szervezetekbe... hatékony támadást hajtottunk végre egy sor hivatás ellen. Természetesen a két legkönnyebb ezek közül az oktatás és az egyház…”

A WFMH másik társalapítója, G. Brock Chisholm kanadai pszichiáter 1945-ben megerősítette ezt a mesteri tervet azzal, hogy a vallásos értékeket állította célkeresztbe, és felszólította a pszichiátereket, hogy szabadítsák meg „a fajt... a jó és a gonosz bénító terhétől”. Gonoszul elbitorolva évszázados vallási alapelveket, a pszichiáterek tisztára mosták a bűnöző viselkedést és „mentális zavarként” határozták meg a bűnt és a gonoszt.

A sátán halála című könyvében Andrew Delbanco utal „a gonosz nyelvének” eltűnésére és „a gonosz meg nem nevezésének” folyamatára. A pszichiátria megjelenéséig a társadalmaknak nagyon tiszta elképzelésük volt az „erkölcsileg rossz” fogalmát illetően. Ma inkább szépítő kifejezéseket használunk, mint például „viselkedési probléma” vagy „személyiségzavar”. Delbanco úgy ír ezekről, mint olyan elképzelésekről, „...amelyekből eltűnt a felelősség, és amelyek az emberi lényt egy kijelölt funkcióval rendelkező alkotóelemként értelmezik át. Ha nem működik megfelelően, javításnak vetik alá, vagy megszabadulnak tőle; de nincs igazán ezzel járó felelősség. ... Olyan kifejezésekben gondolkodunk, mint a »hibás rész helyreigazítása«, vagy ha már nem lehet rendbe hozni, »tegyük félre«.”

A pszichiáterek vallás ellen irányuló felforgató terve eredményeként a jó és rossz viselkedés, a helyes és helytelen életvitel és a személyes felelősség fogalma olyan mértékben sérült, hogy az embereknek alig vagy egyáltalán nem maradtak irányelveik arra nézve, hogy hogyan ellenőrizzék, hogyan ítéljék meg, illetve hogyan irányítsák viselkedésüket. Az olyan szavak, mint etika, erkölcs, bűn és gonoszság, szinte teljesen eltűntek a mindennapi használatból.

Delbanco így folytatja: „A gonosz fegyvertára soha nem volt gazdagabb. A válaszaink pedig soha nem voltak ilyen gyengék. ... Nem látjuk meg könnyen az elkövetőt. ... A gonosztevőket nehezebb azonosítani. ... Így az ördög munkája mindenütt jelen van, de senki sem tudja, hogy hol találjuk meg őt. ... A gonosz hajlamos visszahúzódni a modern élet zsivajának hátterébe.... Valami olyat érzünk, aminek a kifejezéséhez a kultúránk már nem ad szavakat.”

A következmények rombolóak voltak mind a társadalomra, mind a vallásra nézve. Nem arról van szó, hogy maga a gonosz eltűnt – temérdek bizonyíték van rá, hogy a gonosz és a romboló magatartás akadálytalanul kifejti hatását a társadalomban, és ugyanolyan nehéz szembenézni vele, mint mindig. Ám mindenki olyan társadalomban akar élni, ahol a gonoszt meg lehet határozni, és le lehet győzni.

Vagy mégsem?

Több mint egy évszázadon át az Emberiség tudtán kívül kísérleti nyúl volt a pszichiátria által előre megfontolt „társadalmi rendszer” kidolgozásában, amelyet a pokolban eszeltek ki. Ez a kísérlet magában foglalt egy támadást a társadalom alapvető vallási és erkölcsi erődítményei ellen. Ez nem járhatna a továbbiakban sikerrel, ha az Ember képes lenne világosan megérteni és megfogalmazni, hogy mi a gonosz, és ha meg tudna vele birkózni. Ez alattomosan húzódik meg a jelenben zajló társadalmi bomlás mögött. És a gonoszt gyakran a legbarátságosabb külső megjelenéssel álcázzák.

Mostanáig a vallás látta el az Embert a szükséges erkölcsi és szellemi iránymutatással, hogy olyan civilizációkat hozzon létre és tartson fenn, amelyekre büszke lehet. A vallás megadja a szükséges ösztönző erőt a magasabb értelemmel és célokkal teli élethez. Ebben a válságban a vallások vezetőire hárul a döntő lépések megtétele.

A papságnak meg kell szabadulnia a pszichiátria és pszichológia lélektelen materializmusának igájától, és a vallást vissza kell helyeznie a vallásos emberek kezébe.

A vallási vezetőknek fel kell vállalniuk ezt a felelősséget nemcsak a saját vallásuk fennmaradása, hanem az Emberiség túlélése érdekében is.

Tisztelettel:

Jan Eastgate

a Citizens Commission on
Human Rights International elnöke